Aggodalommal szemléljük, ahogy ismét előtérbe kerül az ún. vajdarendszer, amiben sokan a társadalmi feszültségek kezelésének módját látják.

A magyar közigazgatási rendszer több képviselője, így legutóbb Sajóbábony polgármestere, magukat megyei, illetve országos cigányvajdának kikiáltó embereket hívott segítségül a település etnikai színezetű, vagy akként feltüntetett konfliktusainak kezelésére, de valójában azzal a szándékkal, hogy a „kriminális” cigányok között teremtsenek rendet.

Hogyan jutottunk el idáig? Időnként felbukkannak olyan tehetős és saját szűkebb közösségükben tekintéllyel rendelkező emberek, akik megyei vagy országos cigány vajdának adják ki magukat, bár soha senki nem választotta meg és nem is ismerte el őket vezetőnek. Vezetői mivoltukat kiváló PR-tevékenységük során fogadtatják el, no nem a romákkal, hanem az újságírók egy részével, akik - mert sztereotip és egzotikus „cigányképükbe” jól beleillik - valóságosnak tekintik azt. A média aztán belevési a társadalom tudatába, hogy vajdák márpedig vannak. Ha pedig vannak, akkor ezt el kell higgyék önkormányzati képviselők, polgármesterek, országos politikusok is, akik a vajdák legitimálásában maguk is részt vesznek. A „vajdák” pedig felajánlják szolgálataikat a rendőrségnek, a polgármestereknek, a képviselő-testületeknek, a pártoknak egyaránt. Jobb esetben polgárőrséget, vagy egyszerűen rendteremtést ígérnek, mondván: a cigányok csak cigányokra hallgatnak, egyedül ők, a „vajdák” képesek a rend helyreállítására és fenntartására. Vizionálnak egy hierarchikus rendet: legyen minden településnek vajdája, majd azok fölött áll a megyei vajda, fölöttük meg az „országos fővajda”.

Mind a rendteremtésre vállalkozók, mind az őket felkérők súlyos hibát követnek el: fölbontják a magyar politikai közösséget, elválasztják a cigányokat a nem cigányoktól, s kirekesztik azokat, akikkel nekik bajuk van.

Ez a hamis, manipulatív uralmi rendszer a kirekesztő politikai törekvéseket legitimálja, és a belső kiszolgáltatottságot csak erősíti. A kirekesztetteket rábíznák a „vajdákra” és azok embereire, verőlegényeire. Ezzel is intézményesítenék a magyarországi romák társadalomalattiságát. Cigánynak cigány lesz a kizsákmányolója, s a társadalmi különbségek csak még jobban megkövülnek. A vajdarendszer egyenes út a „rezervátumhoz”, a szegregáció igazolásához.

Magyarországnak modern és demokratikus társadalomnak kell maradnia. A helyi szintű problémákat az erre hivatott helyi intézményeknek kell megoldaniuk, s nem az államtól független paramilitáris szervezetnek, és nem is cigány „rongyosgárdistáknak”. Ott eddig sem volt etnikai jellegű konfliktus, ahol a cigányokat emberszámba veszik, ahol integrált az iskolai oktatás, ahol a helyi vezetők megpróbálnak tenni a társadalmi egyenlőtlenség ellen. Ott nincs béke, ahol az óvodában cigány gyerekeknek műanyag, míg a többi gyerekeknek porcelántányér jár, ahol a templomba be sem engedik őket, ahol a csendőrpertu járja. Ahol nem jár ki a cigány embernek a méltóság és megbecsülés, ahol a kirekesztetteket démonizálják. Ilyen helyen lehet etnikai konfliktus. De ennek nem gyógyszere sem a(z új) magyar gárda, sem a vajdarendszer, de még a bizonytalan legitimitású kisebbségi önkormányzat sem.

Magyarországon nem volt és nincs is ilyen „vajdarendszer”. Lehetett némely időszakosan vándorló közösségnek, így az egyes teknővájó közösségeknek „vojvodu”-ja, akit a szűkebb közösség tagjai választottak, akiben megbíztak, aki a közösség szószólója, üzletkötője volt, s a hivatalosságokkal is tartotta a kapcsolatot. Voltak aztán cigánybírók, akiket a csendőrség vagy az elöljáróság bízott meg, később cigány tanácstagok, akiket a tanács és a rendőri szervek választottak ki, hogy ők tartsák a kapcsolatot a felettesekkel, ők jelentsenek a cigány közösség tagjairól, azok „viselt dolgairól”. De ezek sem szerveződtek formális és országos rendszerré.

Mindannyiunk felelőssége, hogy ne engedjük létrejönni ezt az ideológiailag két oldalról is megtámogatott rendszert, mert az hosszabb távon csak fokozná a bajt, még ha időlegesen a felszín alá rejtené is a konfliktusokat.

Fleck Gábor, Kőszegi Edit, Szuhay Péter
Népszabadság, 2009. november 25.

A szerzők a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom kezdeményezői