Drága Testvéreim! Jeremiás kesergő szavai jutnak először eszembe: „Feljött a halál a mi ablakainkra, bejött a mi palotáinkba, hogy kipusztítsa a gyermekeinket az utakról és az ifjakat az utcákról.” És Jézus szavai az evangéliumból, aki ezt mondta: „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mehettek be a mennyeknek országába. Aki pedig megbotránkoztat egyet a kicsinyek közül, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakába, és a tenger mélységébe vessék. (…) Mennyei atyátok nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül.”

Miért vesztek el e kicsinyek? Róbert, és a kisfia, akivel együtt fekszik most a koporsóban? Vajon, van-e ma Magyarországon annál mélyebb árok, mint az ő sírjuk, ahová lebocsátjuk őket? És nem akarjuk hinni, hogy velük együtt az utolsó reményünket is eltemetjük a tekintetben, hogy lehet-e demokratikus Magyarországon élni. Lehet-e egy olyan világot elképzelnünk, ahol mindenki alapvető emberi jogai szerint élhet, ahol mindenkinek az élete egyformán fontos, ahol igazságot szolgáltat a hatalom azoknak, akiket bármi bántás ért? Mi, ezen a helyen, mélyen meghajtva fejünket, szégyenkezve állunk itt és keressük a gyászoló család bocsánatát. Keressük a mi megbántott cigány testvéreinknek a bocsánatát, akiknek tartozunk már ötszáz éve azzal, hogy befogadjuk őket. Ne őket akarjuk rábeszélni arra, hogy próbáljanak beilleszkedni, hanem mi akarjuk őket magunkhoz ölelni – és ez nem történt meg az elmúlt fél évezred alatt.

Mi itt, ezen a helyen nem egyszerűen egy szörnyű katasztrófa együttérző jelenlévői vagyunk, hanem mélyen megrendült és megszégyenült emberek, akik nem tanultunk Magyarország bűneiből, akiknek nem volt elég mindaz a gyalázat, ami eddig rajtunk megesett. Mi itt most ennél a nyitott koporsónál bűnbánatot tartunk, és meg akarjuk vallani azt a szándékunkat, hogy követni akarjuk annak a Jézusnak az utasítását, akinek az angyalai minden nap látják a mennyei atya orcáját. Ők, akik eleve az Örökkévaló bocsánatában részesültek és megállhattak a mindenható és örökkévaló Isten színe előtt, vajon megbocsátanak-e nekünk? Vajon van-e a mi számunkra bocsánat? Vajon látjuk-e és érezzük-e a felelősségünket abban a gyűlöletbeszédben, amelynek nincs vége, abban az árokásásban, amit nem tudunk abbahagyni? Vajon lesz-e egyenlő elbánás, lehetőség arra, hogy emberhez méltóan éljenek testvéreink? Vajon van-e bocsánat szociális bűneinkre, vajon van-e bocsánat arra, hogy a kisemmizett és méltatlanul mellőzött embereket magukat akarjuk felelőssé tenni sorsukért – bocsánat, bocsánat! Bocsánat mindezért a bűnért!

Nem egyszerűen a gonosz rapsicok azok, akik ebben a történetben a legszörnyűségesebb bűnt követték el – ők gazemberek, akiket meg kell találnia az igazságszolgáltatásnak, és oda kell állítania az ítélőszék elé. És vajon lesz-e kegyelem az ő számukra az Isten ítélőszéke előtt? De mindannyian bűnösök vagyunk, akik a lelkünk mélyén gyűlöletet, megvetést, kirekesztést táplálunk. Bocsánat azokért az iskolákért, amelyekbe nem léphetnek be cigánygyerekek, akik nem tanulhatnak ugyanolyan körülmények között, mint a többségi társadalom gyermekei, és bocsánat minden gonosz szóért, gúnyért, tréfáért és bántásért, ami ebben a hazában elhangozhatott egy nemzetalkotó kisebbséggel szemben. (…) Olyan könnyű lenne most Istenre kennünk, hogy miért nem vigyázott erre a kisgyermekre és az édesapjára.

De mi vagyunk azok, akiknek vigyázni kellett volna rájuk. Mi vagyunk azok, akik ahelyett, hogy ezt tettük volna, fenyegettünk, ijesztgettünk, és nem álltuk útját azoknak a gonosz alakulatoknak, amelyek ebben a faluban is végigmasíroztak. Mi tűrjük azt, hogy Magyarországon ez történjék, gyáván hallgatunk vagy félreállunk. Isten bocsásson meg nekünk, hiszen nekik, akik elmentek erre a bocsánatra már nincs szükségük, (…) a jó pásztor megtalálta az ő juhait, ölébe vette és hazavitte őket. Mi vagyunk itt, akiknek üres a kezünk, üres maradt az ölünk, együtt sírunk az édesanyával, együtt sírunk a testvérekkel, együtt sírunk a nagyszülőkkel, a rokonsággal, az egész testvériséggel, siratjuk a gyalázatunkat is, és sírunk a veszteségünk miatt. Isten bocsásson meg nekünk, és adjon vigasztalást nektek a mennyei atya, aki nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül. Mi sem akarjuk. Nem akarjuk, hogy így folytatódjék velünk a mi történelmünk, a sorsunk. Legyen kegyelmes mindannyiunkkal! Ámen.