Az elmúlt napokban több kérdést kaptunk „Az antiszociális kártya” című írásunkra (Népszabadság, 2010. január 20.). Megkísérlünk ezekre válaszolni:

1. Miért olyan iszonyatos jogsértés az, hogy ha elvárják a segélyezettől, hogy háza táját rendben tartsa?

a) Az, hogy az ember rendben tudja-e tartani a háza táját, sok tekintetben nem a jószándékán múlik. Nyilván feltűnt a TV-híradók és más műsorok kis snittjein, hogy a cigánysorok és a többség házai között van egy óriási különbség: az előzők kerítés nélküli, „össznépi” telkeken, utcákon vannak, az utóbbiakat kerítés övezi, amely egyúttal kijelöli a privát tér keretét. A cigánysorok „publikus terei” kövezetlen utcákon, gyakran a szemétdombok effektív szomszédságában vannak. Ezekre a terekre nem vagy ritkán megy szemétgyűjtő kocsi, szippantó (a sárban sokszor nem is tud odaveckelődni), s mikor a faluba is ritkán vetődik, hát a tehetősebb jónép bizony a „cigányok” - amúgy is a szemétdomb mellett lévő - utcáiba hordja a maga szemetét. Itt bizony Ön vagy én sem tudnánk tisztaságot tartani - útépítés, infrastrukturális fejlesztés nélkül ez nem is megy. Mindezt a „rendetlen” segélyezettek nyakába varrni azonban igazságtalan és méltatlan.
Azok a segélyezettek - cigányok és nem cigányok -, akik beköltözhettek a falvakba, rögvest „rendesen” tartják a házuk táját is.
A helyzet a fentiekhez hasonló egyébként a városi slum-övezetekben is. Itt a módosabb rétegek kezdeményezte „szemétlerakás”-szindróma közvetlenül, napi szinten megfigyelhető.
b) Jogaink nem attól függnek, hogy hogyan élünk. Amikor felvesszük a családi pótlékot, a nyugdíjat, stb., senki meg nem kérdi tőlünk: verjük-e otthon a gyereket, a feleséget, iszunk-e két sörnél többet esténként, dohányzunk-e. Márpedig közpénzekből kapjuk ezeket a járandóságokat. A jogegyenlőség alkotmányos elve szerint tehát az „életvitelét” senkinek sem firtathatjuk. Hogy a segélyek esetében ezt sok önkormányzat megteszi, azzal alkotmányos jogot sért.
A b) pontban foglaltakat jogi és alkotmányos hivatkozási alappal számos alkotmánybírósági határozat is leszögezte, amely rámutatott a gyakori önkormányzati praxis alkotmány- és törvénysértő voltára. Ezek közérthető határozatok. Megtalálhatók - mintegy 140(!) belőlük - az Alkotmánybíróság honlapján.

2. Miért oly nagy gyalázat, ha azt várják el a segélyezettől, hogy ő is próbáljon saját magáért ezt-azt megtenni, pl. művelje a kertjét, ha van neki?

A válasz részben következik a b) pontban leírtakból.
A segélyen élők nagyon sokat tesznek a maguk helyzetének javításáért, mert emberek, akik -mint mindenki más - jobban szeretnének élni, ezen kívül szenvedik az állandó megaláztatást, és ki szeretnének keveredni ebből a helyzetből. Csakhogy, ahol ők dolgoznak, azt mi jobbára nem látjuk: szívességi munkákat végeznek a helyi notabilitásoknak (sokszor élelemért, ruháért); ott robotolnak más kertjében, nekik ugyanis - a fent leírtak értelmében - ritkán van sajátjuk; építkezésekre felvásárolják őket a Moszkva tér sötét bugyraiban, stb. Az, hogy ilyen lét alatti munkákat végeznek (kutatási adatok szerint HOSSZABB munkaidőben, mint a többség), abból fakad, hogy többek között maga a segélyezési rendszer ilyen munkákban tartja őket fogva. E „fogda” mechanizmusáról lásd Szalai Júlia: A jóléti fogda című tanulmányát az Esély c. folyóirat 2004.évi utolsó és 2005. első számában.

3. Miért olyan szörnyű, hogyha elvárják a segélyezettől, hogy a támogatásért cserébe alacsony presztízsű, de közhasznú munkát végezzen?

A munkavégzésért - pl. a Munka Törvénykönyve szerint - munkabér jár, és nem segély. A segély elvileg - a hatályos Szociális Törvénynek az Alkotmánnyal konform szabályozása szerint- RÁSZORULTSÁG szerint jár.
Itt két dolog végzetesen összecsúszik. Olyan ez, mintha nekünk, középosztályi munkavállalóknak azt mondanák, hogy holnaptól a bérünk egyharmadáért társadalmi munkát kell végeznünk - nem szakmánk és tudásunk és önkéntes munkaviszony-létesítési szándékunk szerint, hanem a „köz” javára. No, ilyen volt a totalitárius rendszerekben - emlékszünk.
A demokráciában munkavégzésre munkaszerződést kötünk, mert szabad jogunk a munkavállalás és szabadságunkban áll, hogy annak feltételeiben a munkaadókkal megegyezzünk. A segélyezettektől e jogot megvonni: e szabadságok elvonásával azonos. Cikkünkben ezt nevezzük a „másodrendű állampolgárság” kreálásának.

4. Miért tűrhetetlen, hogy a szociális kártya meg szeretné akadályozni, hogy a segély uzsorásokhoz jusson, vagy abból (részben vagy teljesen, ez most mindegy) alkoholt vagy bármilyen haszontalan cikket vegyenek?

Az kiváló dolog volna, sőt, egyike a legsürgetőbb társadalmi feladatoknak, hogy az uzsora megszűnjön. De akkor az uzsorásokat kell célba venni, nem? A „szociális kártya” monoki érve itt egyszerűen szemforgató: az uzsorások markába szorult szegényeknek így is, úgy is ki kell fizetniük a sokszáz százalékos kamattal terhelt tartozásukat - ám a kártyától erre még kevesebb pénzük lesz, mint eddig. Az uzsorások pedig vígan tarolnak tovább, és még keményebb kamatokkal szorongatják, akik a markukba szorultak.
Ami pedig az alkohol- és cigarettavásárlást illeti, ez megint „életviteli” kérdés, és a fenti ellenéket tudjuk elismételni. Ha tőlünk, középosztályiaktól nem kérdezi senki, hogy szociális járandóságainkat (a „köz” pénzét) mire költjük, akkor nehezen igazolható: miért és kinek van joga ezt az állampolgárok egy meghatározott részével megtenni? Ismét érdemes felidézni azt a nem is olyan távoli múltat, amikor az állam előírta a lódenkabátot, az időtöltés módját, beleszólt az étkezésünkbe, stb. Az ötvenes évek elején mindenki megtapasztalhatta a mély megalázást és elemi szabadságjogainak azt a csorbulását, amivel mindez járt. Bele kell tehát gondolnunk: ha következetesek vagyunk, akkor a szociális kártya körüli „fogyasztási érvek” kiterjesztendők az adópénzekből felvett minden forintra - márpedig mi, középosztályiak átlagban havi pénzeink FELÉT efféle csatornákon kapjuk.

5. Miért lát az MMM a szociális kártya koncepciójában olyan éles faji problémát, amikor ez minden segélyezettre vonatkozna (persze én is tudom hogy sok a roma szegény, de ez még nem magyarázza számomra az MMM felindulását)?

Tévedés, hogy a „szociális kártya” minden segélyezettre vonatkozna. A monoki rendelet felsorolja a segélyfajtákat: aktív korúak rendszeres támogatása, gyermekvédelmi támogatás, átmeneti segélyek. Ezek a segélyfajták az önkormányzat(ok) által folyósítottaknak csak egy részét - ám jól körülhatárolható részét - teszik ki. Az „aktív korúak rendszeres segélye” a legérdekesebb itt: ez az, amit az „Út a munkához” program vett célba. E törvény -pontosabban annak 42 oldalas végrehajtási útmutatója - kimondja: az önkormányzat joga, hogy eldöntse, kiknek folyósítja ezt a régebbi rendben (havi segélyként — bár így is volt elég kikötés hozzá, de ezek részletes felfejtésébe itt most nem bocsátkoznék), és kiknél köti az „életvitel” és a „munkához való hozzáállás” megfelelő átalakításához. A felsorolt „életviteli” kritériumok - noha a „cigány” kifejezés nincs leírva - úgynevezett kódolt formában, de egyértelműen azokra a „rossz magatartásokra” és „hibás attitűdökre” vonatkoznak, amelyeket a közbeszéd „a” cigányokkal szokott azonosítani - a kódolt beszéd éppoly félreérthetetlen, mint a nyílt „cigányozás”.
A helyzet a gyermekvédelmi támogatásokkal ugyanez: a megszorítások már eddig is, a „szociális kártya” esetében pedig végképp a cigányok „felelőtlenségét”, gyermekük fejlődése iránt mutatott „hanyagságukat” célozzák - szintén kódolt formában.
A kódolt beszédet „mindenki” érti: ha belegondolunk a kártya sajtójába és a médiában való megjelenítésébe, láthatjuk: mindenki mindenütt a cigányok megrendszabályozásáról beszél, a TV-képek is a „tarthatatlan” helyzetet mutatják, szegény cigányok körében.
Tehát a helyzet sajnos nem az, hogy az MMM lenne „túl érzékeny”. Mi csak annyit teszünk, hogy a „kódolt” beszédet nyílttá fordítjuk — mert tarthatatlanságáról, a rejtett rasszizmus gyorsan terjedő veszélyéről csak így lehet diskurzust kezdeni.