http://www.meltosag.net/kerdesek-es-valaszok-a-%e2%80%9eszocialis-kartyarol%e2%80%9d-%e2%80%93-az-mmm-valaszol/ Az emberi méltóság Fri, 30 Jul 2010 05:19:27 +0000 http://wordpress.org/?v=2.7.1 hourly 1 http://www.meltosag.net/kerdesek-es-valaszok-a-%e2%80%9eszocialis-kartyarol%e2%80%9d-%e2%80%93-az-mmm-valaszol/#comment-2262 Zoltan Lakatos Mon, 01 Feb 2010 01:46:57 +0000 http://www.meltosag.net/?p=1093#comment-2262 A cikk diagnózisa tömör, lényegre törő, alapos. Hogy a magyarországi média az elitérdekek reprezentációján kívül másra képtelen, az sajnos még a társadalomkutató szakmában is viszonylag ritkán téma, pedig 20 évvel az autoriter rendszer kimúlása után ideje lenne legalább azoknak tisztában lenniük ezzel, akiktől elvárható. Szociológus vagy média szakos diplomával rendelkező emberek tömegei foglalkoznak a politikai vagy üzleti propagandában hazugságok és butaságok terjesztésével, a médiakritikát akárcsak érintőlegesen művelők viszont egy kézen megszámolhatók. A társadalomkutatók érdektelensége, tunyasága már csak azért is súlyos, mert általában a mélyszegénység, vagy konkrétan a cigányok szociális helyzetének médiareprezentációja jól illeszkedik egy globális elitdiskurzusba, mely fő képviselői ún. „értelmiségiek”. Ennek a diskurzusnak a legfontosabb jellemzője, hogy a tudományosság igényével lép fel, demokratikus értékekre hivatkozik, ezért az eltérő véleményeket egyszerre minősíti szakmailag irrelevánsnak és morálisan elítélendőnek. Sajátos, hogy legjobban azok a kommentátorok vetik el a sulyokot, akik már hallottak szociológiai kutatásokról, és felszínes tudásuk alapján feljogosítva érzik magukat arra, hogy olyan kijelentéseket tegyenek, amiket magukra valamit adó társadalomkutatók soha nem tennének. Ebbe a sorba illeszkedik az az utóbbi hónapokban Magyarországon is divatba jött médiakonform elmélet, mely a nyomorban élők értékrendszerében véli megtalálni a nyomor okát. Friss külföldi példa: a haiti földrengés kapcsán az ország döbbenetes szegénységével foglalkozó újságcikkek vezérmotívuma, hogy a haiti társadalom értékrendszere archaikus, a fatalista voodoo kultúrából táplálkozik, ami eredendően teljesítmény- és kiválóság-ellenes, ezért az ország modernizációjának és a jólét megteremtésének elsődleges gátja. A tézis iskolapéldája David Brooks cikke a New York Times-ban ( http://www.nytimes.com/2010/01/15/opinion/15brooks.html ), aki még a földrengés hatalmas pusztítását is összefüggésbe hozza Haiti állítólagos retrográd értékrendszerével, mondván: ha gazdagabbak volnának, stabilabb házakat építenének. De persze hogyan is lehetnének gazdagok, miközben fatalisták és tunyák. A nagy tévétársaságok számára tetszetős gondolatmenet lényege: nézzék meg a Dominikai Köztársaságot: ugyanaz a sziget, ugyanaz a klíma, ugyanazok az adottságok, ott mégis dinamikus gazdaság, virágzó turizmus, modern városok, míg Haitin nyomorúságos viskók és tengődő emberek. Az érvelés egészen odáig megy, hogy a szegény országok segélyezésének legitimitását is megkérdőjelezi, sajnálkozva a nagylelkű nagyhatalom (Haiti esetében az Egyesült Államok) által „úgy látszik, hiába” nyújtott segélyek szegénységet konzerváló hatásán. Világos: elmaradt kultúrájú embereknek felesleges pénzt adni, még arra sem képesek, hogy tisztaságot tartsanak maguk körül. A párhuzam a magyarországi cigányok helyzetének médiareprezentációjával egyértelmű. További közös motívum, hogy akárcsak a magyarországi cigányok szegénysége kapcsán, Haiti esetében sem szükséges könyvtárnyi irodalom tanulmányozása ahhoz, hogy a hasonló gondolatmenetek képtelensége nyilvánvaló legyen. Meglepődhet-e bárki Haiti nyomorán történetének akárcsak középiskolás szintű ismeretében? Haiti az Egyesült Államok után a nyugati félteke második független állama, függetlenségét még, 1804-ben Napóleon ellenében vívta ki. A születési előjogok elleni harcot és a népek felszabadítását hangoztató Napóleon Franciaországa a rabszolgatartó társadalmat védte szadista brutalitással a haiti függetlenségi mozgalom ellenében. A forradalom francia politikai elitje nem látott ellentmondást saját emberi jogi retorikája és az általa igazgatott gyarmatok színes bőrű lakosságának rabszolgasága között: az ember kategóriája számukra nem tartalmazta a feketéket. Mindez azért is fontos, mert Haiti azon az áron őrizhette meg függetlenségét, hogy a francia zsarolásnak engedve 1825-ben beleegyezett abba, hogy anyagilag is „kártalanítsa” a függetlenedésével „veszteséget szenvedett” Franciaországot. Ez volt az ára annak, hogy Franciaország nem rohanja le a fiatal államot. (A franciák a veszteségeik közé számították a magukat felszabadító rabszolgákat is.) Haiti 1825-től összesen 90 millió aranyfrank kártalanítást fizetett Franciaországnak: ez mai áron kb. 21 milliárd dollár. A törlesztés egészen 1947-ig, tehát nemcsak a francia II. Császárság, hanem a III. Köztársaság, sőt a népfront-kormány és a háború utáni demokratikus koalíció idejében is tartott. A kezdeti időszakban Haiti szinte egész készpénzkészletét elvitte. Mire Haiti visszafizette azt a tartozását, az ’50-es évektől közel 3 évtizedig az Egyesült Államok által szponzorált diktátorok kerültek hatalomra. Ebben az időszakban érkeztek az országba azok a pénzek, amelyeket a nyugati sajtó „segélyként” emleget, és melyek legszemléletesebb példája az ambiciózus vízierőmű-projekt. Amerikai vállalatok állami támogatással – és a helyi hatalom korrumpálásával – vízierőművet építettek a főváros közelében. Az erőmű megvalósításához a környező területekről többszázezer embert, javarészt önfenntartó farmert lakoltattak ki erőszakkal, akik jobb híján a fűváros, Port-au-Prince nyomornegyedében kötöttek ki. Korábban eltartották családjukat, ma nincs munkájuk, a fiatalabb generációk a helyi bűnbandák és a prostitúció utánpótlásai. Az erőmű által termelt profitból az ország nem részesedett, a társadalmi károk hatása viszont máig tart. A példák hosszan folytathatók, egészen az amerikai agrárlobbi egyik nagy sikeréig, melynek lényege, hogy az ún. kreol sertések állítólagos fertőzéseire hivatkozva (valójában az olcsó exporttól tartva) elérték a haiti kreol setés-állomány teljes felszámolását, az önellátó családi gazdaságok egyik legfőbb élelem- és jövedelemforrását. Ellentételezésként olcsó amerikai húsimportot ígértek, ami aztán elmaradt. A haiti paradigma szerves részét képezik a szomszédos nagyhatalom rendszeresen bekövetkező katonai beavatkozásai és az általa támogatott puccsok is: az 1910-es években Wilson, 1991-ben id. Bush, 2004-ben ifj. Bush elnök idején. (Bár Magyarországon elsősorban „emberi jogi idealizmusát” emlegetik, Wilson büszke fehér szupremácista is volt, a Ku Klux Klán csodálója.) Jean-Bertrand Aristide elnök 2004-es, amerikai és francia támogatásával lebonyolított eltávolítására azt követően került sor, hogy Aristide felvetette: Franciaország fizesse vissza azt a mai értéken kb. 21 milliárd dollárt, amit 120 éven keresztül az ország fizikai fenyegetésének állandósításával zsarolt ki Haititól. A XVIII. század elején még a nyugati félteke egyik leggazdagabb, a világ kávétermésének felét adó országából nagyhatalmi katonai erőszak, politikai bojkott, évszázados sarcolás és modernizációnak nevezett, valójában korrupt helyi elitek gazdagodását szolgáló „fejlesztések” nem pusztán konzerválták, hanem súlyosbították a haiti társadalom szegénységét. Ilyen nyomorban persze az archaikus értékrendszer is konzerválódik, de a társadalomtörténet ismeretében komolyan gondolhatja-e bárki is, hogy a haiti domináns értékrendszer pusztán „önmagától” olyan, amilyen, a voodoo kultúrával együtt? Vagy inkább arról van szó, hogy az archaikus értékrendszer sokkal könnyebben konzerválódik olyan egy olyan társadalomban, amelynek fejlődését a nagyhatalmi beavatkozás és a helyi elitek korrupciója 200 éve gátolja? A magyarországi szociális kártyát övező vitákban szinte pontról pontra ugyanazokat az okfejtéseket találjuk, mint Haiti szegényégének a tömegmédiát uraló magyarázatában. A nyomor belső okok, akarat, tehetség, jó példa hiányának következménye. A „felvilágosult” elitek erőfeszítéseket tesznek a nyomor enyhítésére, sajnos mindhiába. A retrográd kultúrájú, torz karakterű segélyezettek képtelenek megfelelően használni a kilábalás reményével folyósított pénzt. Egyszóval: érdemtelenek, és amíg belül nem változnak, addig semmi remény. A deviáns magatartásformák eleve adottsága automatikusan elfogadott, nem kíván bizonyítást, hiszen azzal „úgyis mindenki tisztában van”. Akárcsak Haiti, a magyarországi mélyszegénység kapcsán is mellékes, hogy a médiát uraló diskurzusok többsége deklarálja, hogy nem rasszista. A végeredmény: az érdekérvényesítésre képtelen népcsoportok fokozódó stigmatizáltsága tekintetében szinte mindegy, hogy a közhangulatot nárcisztikus értelmiségiek, újságírók tudatlansága vagy igazi rasszisták gerjesztik. A cikk diagnózisa tömör, lényegre törő, alapos. Hogy a magyarországi média az elitérdekek reprezentációján kívül másra képtelen, az sajnos még a társadalomkutató szakmában is viszonylag ritkán téma, pedig 20 évvel az autoriter rendszer kimúlása után ideje lenne legalább azoknak tisztában lenniük ezzel, akiktől elvárható. Szociológus vagy média szakos diplomával rendelkező emberek tömegei foglalkoznak a politikai vagy üzleti propagandában hazugságok és butaságok terjesztésével, a médiakritikát akárcsak érintőlegesen művelők viszont egy kézen megszámolhatók.
A társadalomkutatók érdektelensége, tunyasága már csak azért is súlyos, mert általában a mélyszegénység, vagy konkrétan a cigányok szociális helyzetének médiareprezentációja jól illeszkedik egy globális elitdiskurzusba, mely fő képviselői ún. „értelmiségiek”. Ennek a diskurzusnak a legfontosabb jellemzője, hogy a tudományosság igényével lép fel, demokratikus értékekre hivatkozik, ezért az eltérő véleményeket egyszerre minősíti szakmailag irrelevánsnak és morálisan elítélendőnek. Sajátos, hogy legjobban azok a kommentátorok vetik el a sulyokot, akik már hallottak szociológiai kutatásokról, és felszínes tudásuk alapján feljogosítva érzik magukat arra, hogy olyan kijelentéseket tegyenek, amiket magukra valamit adó társadalomkutatók soha nem tennének.
Ebbe a sorba illeszkedik az az utóbbi hónapokban Magyarországon is divatba jött médiakonform elmélet, mely a nyomorban élők értékrendszerében véli megtalálni a nyomor okát. Friss külföldi példa: a haiti földrengés kapcsán az ország döbbenetes szegénységével foglalkozó újságcikkek vezérmotívuma, hogy a haiti társadalom értékrendszere archaikus, a fatalista voodoo kultúrából táplálkozik, ami eredendően teljesítmény- és kiválóság-ellenes, ezért az ország modernizációjának és a jólét megteremtésének elsődleges gátja. A tézis iskolapéldája David Brooks cikke a New York Times-ban ( http://www.nytimes.com/2010/01.....rooks.html ), aki még a földrengés hatalmas pusztítását is összefüggésbe hozza Haiti állítólagos retrográd értékrendszerével, mondván: ha gazdagabbak volnának, stabilabb házakat építenének. De persze hogyan is lehetnének gazdagok, miközben fatalisták és tunyák. A nagy tévétársaságok számára tetszetős gondolatmenet lényege: nézzék meg a Dominikai Köztársaságot: ugyanaz a sziget, ugyanaz a klíma, ugyanazok az adottságok, ott mégis dinamikus gazdaság, virágzó turizmus, modern városok, míg Haitin nyomorúságos viskók és tengődő emberek. Az érvelés egészen odáig megy, hogy a szegény országok segélyezésének legitimitását is megkérdőjelezi, sajnálkozva a nagylelkű nagyhatalom (Haiti esetében az Egyesült Államok) által „úgy látszik, hiába” nyújtott segélyek szegénységet konzerváló hatásán. Világos: elmaradt kultúrájú embereknek felesleges pénzt adni, még arra sem képesek, hogy tisztaságot tartsanak maguk körül.
A párhuzam a magyarországi cigányok helyzetének médiareprezentációjával egyértelmű. További közös motívum, hogy akárcsak a magyarországi cigányok szegénysége kapcsán, Haiti esetében sem szükséges könyvtárnyi irodalom tanulmányozása ahhoz, hogy a hasonló gondolatmenetek képtelensége nyilvánvaló legyen. Meglepődhet-e bárki Haiti nyomorán történetének akárcsak középiskolás szintű ismeretében? Haiti az Egyesült Államok után a nyugati félteke második független állama, függetlenségét még, 1804-ben Napóleon ellenében vívta ki. A születési előjogok elleni harcot és a népek felszabadítását hangoztató Napóleon Franciaországa a rabszolgatartó társadalmat védte szadista brutalitással a haiti függetlenségi mozgalom ellenében. A forradalom francia politikai elitje nem látott ellentmondást saját emberi jogi retorikája és az általa igazgatott gyarmatok színes bőrű lakosságának rabszolgasága között: az ember kategóriája számukra nem tartalmazta a feketéket. Mindez azért is fontos, mert Haiti azon az áron őrizhette meg függetlenségét, hogy a francia zsarolásnak engedve 1825-ben beleegyezett abba, hogy anyagilag is „kártalanítsa” a függetlenedésével „veszteséget szenvedett” Franciaországot. Ez volt az ára annak, hogy Franciaország nem rohanja le a fiatal államot. (A franciák a veszteségeik közé számították a magukat felszabadító rabszolgákat is.) Haiti 1825-től összesen 90 millió aranyfrank kártalanítást fizetett Franciaországnak: ez mai áron kb. 21 milliárd dollár. A törlesztés egészen 1947-ig, tehát nemcsak a francia II. Császárság, hanem a III. Köztársaság, sőt a népfront-kormány és a háború utáni demokratikus koalíció idejében is tartott. A kezdeti időszakban Haiti szinte egész készpénzkészletét elvitte.
Mire Haiti visszafizette azt a tartozását, az ’50-es évektől közel 3 évtizedig az Egyesült Államok által szponzorált diktátorok kerültek hatalomra. Ebben az időszakban érkeztek az országba azok a pénzek, amelyeket a nyugati sajtó „segélyként” emleget, és melyek legszemléletesebb példája az ambiciózus vízierőmű-projekt. Amerikai vállalatok állami támogatással – és a helyi hatalom korrumpálásával – vízierőművet építettek a főváros közelében. Az erőmű megvalósításához a környező területekről többszázezer embert, javarészt önfenntartó farmert lakoltattak ki erőszakkal, akik jobb híján a fűváros, Port-au-Prince nyomornegyedében kötöttek ki. Korábban eltartották családjukat, ma nincs munkájuk, a fiatalabb generációk a helyi bűnbandák és a prostitúció utánpótlásai. Az erőmű által termelt profitból az ország nem részesedett, a társadalmi károk hatása viszont máig tart. A példák hosszan folytathatók, egészen az amerikai agrárlobbi egyik nagy sikeréig, melynek lényege, hogy az ún. kreol sertések állítólagos fertőzéseire hivatkozva (valójában az olcsó exporttól tartva) elérték a haiti kreol setés-állomány teljes felszámolását, az önellátó családi gazdaságok egyik legfőbb élelem- és jövedelemforrását. Ellentételezésként olcsó amerikai húsimportot ígértek, ami aztán elmaradt.
A haiti paradigma szerves részét képezik a szomszédos nagyhatalom rendszeresen bekövetkező katonai beavatkozásai és az általa támogatott puccsok is: az 1910-es években Wilson, 1991-ben id. Bush, 2004-ben ifj. Bush elnök idején. (Bár Magyarországon elsősorban „emberi jogi idealizmusát” emlegetik, Wilson büszke fehér szupremácista is volt, a Ku Klux Klán csodálója.) Jean-Bertrand Aristide elnök 2004-es, amerikai és francia támogatásával lebonyolított eltávolítására azt követően került sor, hogy Aristide felvetette: Franciaország fizesse vissza azt a mai értéken kb. 21 milliárd dollárt, amit 120 éven keresztül az ország fizikai fenyegetésének állandósításával zsarolt ki Haititól.
A XVIII. század elején még a nyugati félteke egyik leggazdagabb, a világ kávétermésének felét adó országából nagyhatalmi katonai erőszak, politikai bojkott, évszázados sarcolás és modernizációnak nevezett, valójában korrupt helyi elitek gazdagodását szolgáló „fejlesztések” nem pusztán konzerválták, hanem súlyosbították a haiti társadalom szegénységét. Ilyen nyomorban persze az archaikus értékrendszer is konzerválódik, de a társadalomtörténet ismeretében komolyan gondolhatja-e bárki is, hogy a haiti domináns értékrendszer pusztán „önmagától” olyan, amilyen, a voodoo kultúrával együtt? Vagy inkább arról van szó, hogy az archaikus értékrendszer sokkal könnyebben konzerválódik olyan egy olyan társadalomban, amelynek fejlődését a nagyhatalmi beavatkozás és a helyi elitek korrupciója 200 éve gátolja?
A magyarországi szociális kártyát övező vitákban szinte pontról pontra ugyanazokat az okfejtéseket találjuk, mint Haiti szegényégének a tömegmédiát uraló magyarázatában. A nyomor belső okok, akarat, tehetség, jó példa hiányának következménye. A „felvilágosult” elitek erőfeszítéseket tesznek a nyomor enyhítésére, sajnos mindhiába. A retrográd kultúrájú, torz karakterű segélyezettek képtelenek megfelelően használni a kilábalás reményével folyósított pénzt. Egyszóval: érdemtelenek, és amíg belül nem változnak, addig semmi remény. A deviáns magatartásformák eleve adottsága automatikusan elfogadott, nem kíván bizonyítást, hiszen azzal „úgyis mindenki tisztában van”.
Akárcsak Haiti, a magyarországi mélyszegénység kapcsán is mellékes, hogy a médiát uraló diskurzusok többsége deklarálja, hogy nem rasszista. A végeredmény: az érdekérvényesítésre képtelen népcsoportok fokozódó stigmatizáltsága tekintetében szinte mindegy, hogy a közhangulatot nárcisztikus értelmiségiek, újságírók tudatlansága vagy igazi rasszisták gerjesztik.

]]>