Kedves Barátaink!

A Méltóságot Mindenkinek Mozgalom nevében most azokat az interjú részleteket szeretném felidézni, amelyeket holokauszt túlélők mondtak el. Ezzel is szeretnénk hangot adni az évtizedeken át elhallgatott tapasztalatoknak, amelyek nem kaptak elég nyilvánosságot és elismertséget - sem a társadalmi, sem pedig a tudományos diskurzusokban.

Szuhay Péter etnográfus, az MMM egyik alapítója a következőképpen összegezte a roma holokauszt megemlékezések történetét: „Az első roma holokauszt-emlékműveket 1991-ben Nagykanizsán és 1993-ban Nyíregyházán emelték. Lényegében ettől kezdve tartanak a romák Magyarországon dokumentálhatóan holokauszt-megemlékezéseket. A romák irodalmi alkotásaiban az 1980-as évekkel kezdődik a cigányságot érintő, egyre fokozódó atrocitások tudatosítása, a képzőművészek körében pedig többekre kiterjedően csak a kilencvenes évek végén fogalmazódik meg a monumentális képzőművészeti objektum megteremtésének szándéka. De miért is van ez így? A romák népirtásáról viszonylag későn alakul ki mind a történészek, mind a közírók (újságírók) közötti diskurzus. Ez a roma értelmiségiek körében még ennél is később bontakozik ki. Nem tudjuk, hogy ez időben, a népi kultúrában, a mindennapi beszédben, az emlékezetben hogyan élt a romák holokausztja, az emlékezés és a múlt történéseinek elbeszélése, hogyan ritualizálódott a megemlékezés, vagyis mi zajlott csendben, lent a mélyben.” (A holokauszttól a pharrajimosig In: Élet és Irodalom XLIX. évfolyam 46. szám, 2005. november 18.)

Mi, az MMM kezdeményezői arra hívjuk fel a mai estén a figyelmet, hogy Mindannyian felelősek vagyunk azért, miként beszélünk a roma holokauszt, pharrajimos tényéről, milyen lehetőséget teremtünk e felelősségünk tisztázására, a múlttal való szembenézés katarzisára. Ahhoz, hogy új beszédmód és közös nyelvezet alakuljon ki, őszinte elismerésen alapuló párbeszédet kell folytatnunk. 1944. augusztus másodikáról harmadikára virradóan az auschwitzi tábor több ezer lakóját megsemmisítették a náci ideológia nevében. A náci népirtás egyedi, legyen az áldozata cigányként, zsidóként, homoszexuálisként vagy politikai üldözöttként megbélyegzett.

Kedves Barátaink, ha új beszéd módot akarunk kialakítani, akkor arról is kell beszélnünk kell, hogy, mi történt Auschwitz után a túlélők egyes csoportjaival, hogyan rabolták el tőlük a gyász lehetőségét azzal, hogy antifasiszta ellenállóknak nevezték őket vagy teljesen lehallgatták a tragédiájukat - akár Nyugaton, akár Keleten.  Az elhallgatás és a gyász elfojtásának a lenyomatai a következő interjú részletek is.

Interjú egy cigány asszonnyal, 1992. Lejegyzője, Szécsi Magda szerint „hat hónapi kérés, könyörgés, bátorítás után” született csak meg az interjú [a 4.11. forrás folytatása]

„Éppen tizenkilenc éves voltam, amikor jöttek az amerikás katonák… Kőszegre nyolcan jöttünk vissza, azóta csak én élek itten ilyen táboros. Soha nem beszéltünk mink arról, hogy mi vót ottan, kinek beszéltünk vóna…? A háború után a zsidókat megsiratta a nép, minket, cigányokat elfelejtett mindenki. (…) Egyszer kértünk vóna segélyt a pártbizottságtul 1963-ban, mer nem volt tüzelő télire. Bementünk együtt az urakhó, emontuk Birkenetet, de kidobtak minket, mint a rongyot, hogy kussoljunk és úgy everték a Kolompár Antit, hogy csak félni lehetett, pedig nem vót mán háború… Nem akarok én mán semmi kárpótlást… csak csendbe lenni a sok nyomorúság után… Írja csak meg, amit emondtam. Nehezen átam rá erre a beszílgetésre, de mintha könnyebb lenne itten bennem valamicskét. Felejteni nem tudok és félek azóta is, mer érzem, hogy rosszabb a cigánynak és ettül is csak rosszabb lesz…”

Vajda Rozália visszaemlékezései

/Bársony János - Daróczi Ágnes (szerk.) 2004. Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus

idején, I-II. Budapest, L’Harmattan./

„…valahogy hazavergődtünk. Anyám várt otthon. Az öcsémet akkor láttam először. Ha az oroszok egy hetet késnek, a nyilasok a cigányokat minden faluba lelövöldözték volna. Már ki volt adva parancsba. Mert sokan mondták utána a parasztok, hogy nektek is csak egy hét lett volna hátra… Tudja, nem szeretek erről beszélni, meg már el is felejtettem sok mindent. Soha senki nem kérdezte, hogy mi volt velünk. Több mint ötven év telt el, senki semmit nem mondott, meg nem is kérdezett semmit.”

Kedves Barátaink, miért van az, hogy a romák szenvedései tragikusan sokáig nem kaptak hangot, nem képezték a történeti kutatások tárgyát, nem kerültek bele a nemzeti történelmekbe? Ha ezeket a kérdéseket is szeretnénk őszinte párbeszédek formájában megvitatni, akkor meg kell vizsgálni a magyaroszági holokauszt történetírás fehér foltjait és korlátait. E kutatások nagyon sokáig kizárólag írásos dokumentációkon és hivatalos levéltárakban megtalálható iratokon alapultak. S mire az újszerű kollektív emlékezet megformálásának lehetőségei megnyíltak, roma túlélőt már alig lehetett találni: majdnem mind meghaltak vagy emlékezetüket elfojtották.

Kedves Barátaim, milyen különös hogy a társadalmi elnyomás hierarchiája még az emberi emlékezeten is lenyomatot hagy. A legelnyomottabb társadalmi csoport emlékezete maradt szintén a legelnyomottabb - ma már nem bírható szóra. Azért vagyunk ma itt, s ezért kértük a történelmi egyházak vezetői is arra, hogy szóljanak a harangok és égjenek a gyertyák ma azokért, akiket pusztán azért gyilkoltak meg, mert cigánynak születtek. Adjunk szót a némáknak, az immáron szótlanoknak, akiktől évtizedeken keresztül elrabolták a gyász lehetőségét, annak reményében hogy a közös megemlékezés közös gondolkodást és egy új beszédmódot fog teremteni.