A szociális kártya tervezetéről, annak bevezetése szükségességéről, illetve káros voltáról az elmúlt fél évben igen élénk vita bontakozott ki. Ellenzői szerint akkor volna rá szükség, ha számszerűen bizonyítható volna, hogy a segélyezettek nagyobbik része elissza, uzsorára költi vagy éppen elgépezi az adóforintjainkat. Ezen érvelés szerint azért van szükség a statisztikai adatokra, mert e nélkül csak azokra a „ráérzésekre” tudunk hagyatkozni, amelyek tapasztalataink alapján alakulnak ki bennünk a cigányságról, s melyek „nagyrészt összhangban vannak azokkal a sztereotípiákkal, amelyek visszaköszönnek a szociális kártyát igenlők indokaiban”. Valóban nincsenek megbízható etnikai adataink: sem arról, hogy országunkban mekkora a cigány népesség létszáma, sem arról, hogy hányan vagy hány százalékban nem úgy élnek, ahogy azt a társadalom egy másik (szintén nem számszerűsíthető része!) tőlük elvárná. Csak azt tudjuk, hogy a lassan tíz évvel ezelőtti népszámlálás során 194 ezren mondták magukat cigánynak/romának, és a 2003-as, utolsó cigány szociológiai vizsgálat a társadalom többsége által cigánynak mondott emberek számát 550-600 ezer fő között becsülte. A különbség háromszoros!

A szociális kártya igazságosságának kérdésfelvetése szempontjából tehát a válaszhoz szükséges számszaki adatok nem állnak rendelkezésünkre, s valójában ez így is van jól, mert csak gondoljunk bele, milyen ismérvek alapján fogjuk azt mondani valakiről, hogy cigány, hogy rendetlen a portája, hogy nem termel haszonnövényeket a kiskertjében, hogy nem járatja iskolába gyermekeit, netán uzsorára, alkoholra, játékgépre költi a segély összegét. Ki válaszolja meg e kérdéseket? A segélyezett vagy a település jegyzője, polgármestere, netán a kisebbségi önkormányzat elnöke? Ki állítja össze a kérdőívet, és abban milyen kérdések mérik az egyes területeken a megfelelést vagy meg nem felelést?

Ám a legfontosabb kérdés a véleményformálók számára mégiscsak az, hogy a lustálkodni szerető, ám a rendet nem szerető, a tudás megszerzésére nem törekvő, ám a lopást szégyennek nem tartó cigányok képe sztereotípia-e, vagy valóban, a cigányok közül „arányaiban szignifikánsan” többeknek jellemzőiről, úgymond „jellemvonásáról” beszélhetünk, s ezt minden cigánynak el kell fogadnia, el kell viselnie. Persze mondhatnánk: még ha igaz volna is e felvetés, a „többek” azt feltételezi, hogy vannak (szintén) többek, akikre ez nem érvényes. De még ha ebben a kontextusban a többek jelentése egyenlő lenne a többséggel, akkor is vannak a kevesebbek (a cigányokon belüli kisebbség), akik nem büntethetők a „többség” „bűneiért”.

Azonban az az igazság, hogy a „többek”, miként a „jellemvonások” tudomá­nyosnak nehezen nevezhető (legfeljebb tudományoskodó) konstrukciók. Az etnikai karakterológiában való gondolkodás ugyanolyan hitelven működik, mint a horoszkóp leírásainak érvényesként való elfogadása. Ha igaz az, hogy az emberek születésük szerinti csillagképük törvényszerűségei szerint viselkednek, akkor ez felül kell írja az etnikailag érvényesnek tételezett viselkedésmódokat. Ha ugyanis az emberek (úgy általában) tulajdonságai és viselkedésmódja a horoszkóp szerint szóródik, akkor a cigánynak mondott emberek is eszerint különböznek egymástól.

Fogadjuk el azonban provizórikusan, hogy az etnikai jellegzetességnek feltüntetett tulajdonságok igazak a cigányok mélyszegénységben élő szélesebb csoportjaira, és még arról is mondjunk le, hogy etnikailag másokra is kiterjesszük ezt a tulajdonságcsoportot. Nézzük meg azt, hogy a mélyszegénységben élő, segélyre szoruló emberek és családok miért nem (vagy csak alig-alig) képesek kitörni nyomorúságos helyzetükből. „A cigányok jönnek-mennek, vándorolnak, nem telepedtek le” - szól az egyik általánosan elterjedt magyarázat. Ezzel szemben azt mondhatjuk, hogy a magyarországi cigányok döntő többsége a XVIII. század második felében már az ország egészén letelepedett életmódot élt, betagolódott a helyi munkamegosztásba, de a rendi társadalom rend alatti és renden kívüli részéhez tartozott, onnan kitörni képtelen volt. De rend alattinak és renden kívülinek számítottak az agrárnépesség körébe sorolt emberek, a szegényparasztok, föld nélküli zsellérek és kiváltképp az uradalmi cselédek, sőt - miként Erdei Ferenctől tudjuk - a birtokos parasztok is. Illyés Gyula így írt erről 1936-ban a Puszták népében:

„Nagy penchant-juk van arra, amint előttem az egyik jó­szág­igaz­ga­tó­né egyszer igen helyesen kifejtette, hogy ami termény a kezükön át folyik, az az ujjukhoz tapadjon. Épp úgy kell kezelni őket, mondta a fenti hölgy bájos mosolyt derengetve felém, akár a méheket. El kell szedni tőlük, hogy tovább dolgozzanak. Ha mindenük megvolna, egész nap a citerát vernék és a hasukat süttetnék a nappal, miattuk akár kötésig burjánozhatna a gaz a cukorrépában. Ez valószínű; ha mindenük megvolna. De semmijük sincsen, s így dolgoznak s közben ahol tehetik, magyarán szólva, lopnak, mint a pinty. Társadalomtudományosan szólva, még valami atavisztikus klan-szellem vezérli őket, ahogy mondtam, a közös szervezésből közös elosztást sugalló szellem; ez azonban napról napra gyöngül.”

1945 után, különösen a fordulat évét követően a szegényparasztság élethelyzete a társadalmi tervezés révén egy generáció alatt megváltozott, a korábbi szegénységből a földosztás, majd a kollektivizálás, az extenzív iparosítás jóvoltából százezrek emelkedtek ki, gyermekeik legalább a nyolc osztályt elvégezték. Ha ez nem történik meg, az akkori (nem cigány) szegények leszármazottai harmadíziglen is szegények maradnak. Mert akkor nem jutnak földhöz, a kitelepített németek házához, gazdaságához, társbérleten keresztül városi lakáshoz, népi kollégiumi és az „osztályidegenek” kiszorítása által egyetemi férőhelyhez, egyszóval egzisztenciához. Hatalomhoz, de kisebb-nagyobb pozícióhoz sem. Persze kellett ehhez motiváció, elszántság, bizonyítani akarás. És mindezek együtt járultak hozzá a felemelkedéshez.

Ez a komplex, mindenre kiható csomag nem állt a cigányok rendelkezésére. A falvaktól távoli uradalmi pusztákon és a faluszéli vagy éppen erdei cigánytelepeken élt tovább az amúgy immár nem publikus, sőt elhallgatott szegénység. Az 1961-es párthatározat az ideológia szintjén kísérletet tett a cigányok foglakoztatása, iskoláztatása és lakáskörülményeinek javítása általi felzárkóztatására, beillesztésére. Annak ellenére, hogy a gazdaság tényleg felszívta a munka nélküli cigányok döntő többségét, s 1971-re a férfiak foglalkoztatása azonos volt a nem cigányokéval, a helyi szintek többsége elszabotálta a cigányok tényleges beillesztését. A telepfelszámolást jobbára azonos szerkezetű új szegregáció követte, az iskoláztatás terén is inkább jellemző a cigány gyerekek valamilyen szintű elkülönítése, s nem vált általánossá a nyolc osztály elvégzése sem. Az iskolázatlan, alacsony képzettségű, egyébként könnyen mobilizálható munkásréteg nagyobbik fele az 1980-as évek közepétől egy évtized múltán munkanélkülivé lesz. Egypártrendszeri „szocializmust” vagy tőkés berendezkedésű parlamenti demokráciát írunk, édes mindegy: a cigányok egészére úgy tekint a magyar társadalom többsége, mint „renden kívüli” képződményre. Társadalmi előítéletek, kirekesztés, sőt napjainkra egyenesen rasszista megnyilvánulások kísérik a cigányokhoz fűződő viszonyt.

Az ő renden kívüliségük vagy rend alattiságuk az apró gondoskodások és törődések ellenére is csak elszórtan és keveseknek engedte a felemelkedést. Az alig két és fél évtized kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a társadalom többsége befogadja őket. Akik az 1960-as években kezdtek a nehéziparban, útépítéseken, az építőiparban dolgozni, azok még szinte egyáltalán nem jártak iskolába, csoda-e hát, ha az ő gyerekeik legfeljebb még csak a nyolc osztályt bukdácsolták végig? Egyszerűen azért, mert az iskola már az első osztályosoktól olyan tudást és szocializációt várt el, melynek nem lehettek birtokában. És esetükben igaz a szociológiai „közhely”, hogy külső segítség nélkül a gyermekek jó, ha egy lépcsőfokkal képesek meghaladni szüleik társadalmi státusát. Az első, nyolc osztályt végzettek nemzedékének gyermekei a szakmunkásiskoláig viszik, miközben nem cigány kortársaik főiskolát, egyetemet végeznek. Az ollót, melynek egyik szárát nevezzük a cigányok mint renden kívüliek, a másikat a nem cigányok átlagának, nézzük meg: a két szár egyre jobban szétnyílik, vagyis egyre nagyobbak lesznek a társadalmi különbségek, egyre kisebbek lesznek a cigányok esélyei a felzárkózásra.

Vannak olyan helyek, ahol a közigazgatás (már a tanácsrendszerben, az ötvenes években), az egykori téesz, az iskola, de még az egyház is fontosnak tartotta a cigányokat emberszámba venni, a helyi társadalom valódi részévé tenni. Nem hoztak létre szegregált cigánytelepeket, cigány osztályokat, s a helyi képviseleti rendszerben is helyet biztosítottak nekik. „Ezek” a cigányok nem bizonyulnak lustának, rendetlennek, sőt, nemcsak kiskertjüket művelik, de még földet is bérelnek, hogy piacra termeljenek, gyermekeiket taníttatják, aktív tagjai a helyi társadalomnak, s ezt vegyes házasságokkal is megpecsételik. Mindezekre persze „önerőből” képtelenek lettek volna, miként az 1940-es évek elejének napszámos és summás szegényparasztjai vagy ipari bérmunkásai.

Minden egyes ilyen egyedi és konkrét sikertörténet hozzájárul a cigányokról kialakított egzotizáló és démonizáló kép lerombolásához. Jó volna persze minden egyes egyedi és konkrét negatív történetet is megvizsgálni, megérteni és mások számára értelmezni. Azoknak is, akik már modellálták a „cigányt”, annak „nemzeti jellemvonásait”, de feltehetően nem konkrét eseteken keresztül jutva el a végkövetkeztetésig. Sőt, esetektől függetlenül „tudományos” vagy éppen köznapi konstrukciókkal dolgozva. És kis időre kapcsoljuk is ki a szociális kártya kérdését, mert legalább ennyire fontos saját indulatainkat megfejteni és megérteni. Mert lehet, hogy pont ez segít hozzá mindannyiónkat ahhoz, hogy rálássunk saját kicsinységünkre.

Lássunk tehát egy szegény embert. Egy szegény cigány embert. Nevezzük őt R. R.-nek. Ő most 24 éves, lakik Sz. községben, ahol él még vagy ezerkétszáz cigány meg hatszáz „paraszt” ember. Nyolcadikos volt, amikor a ballagás előtt egy hónappal meghalt az édesapja. Öt testvére már családot alapított, öccsével és édesanyjával hármasban maradtak a Cs-lakásban (ami csökkentett értékűt jelent: ez háromhelyiséges épület, vízvezeték, s ebből következően fürdőszoba nélkül, a nyolcvanas években épült cigánytelepen). Anyja egy kisváros szakiskolájába íratta szakácstanulónak. A fiú néhány hónap után nem bírta a magányt, a szülői háztól való távolságot, s átiratkozott egy közelibb kisváros szakiskolájába kő­mű­ves­ta­nu­ló­nak. Az iskolát elvégezte ugyan, de mestervizsgát már nem tett. Helyben nem talált munkát, ezért Budapestre jártak fel többen, s a Moszkva téren várták, hogy leszólítja őket valaki. Volt, hogy kaptak munkát, volt, hogy napokig nem. Volt, hogy rendesen kifizették (de persze lefogták a szállás és étkeztetés árát) a kialkudott kevéske pénzzel, volt, hogy átverték mind­annyiu­kat. Tavasztól őszig volt remény erre a feketemunkára, ősztől tavaszig semmi. Négy éve meghalt az édesanyja, ekkor már „felesége” volt, gyermeket vártak. A szülői ház egyik felét ők lakták, a másikat egy hazaköltöző testvére. A ház ekkor háromszázezer forintot sem ért, de majdnem ekkora OTP-kölcsön volt rajta. Fizetnie kellett volna, de a gyermekvárás miatt már nem vállalta a bizonytalan fővárosi munkát. Amikor kislánya megszületett, szerette volna megkereszteltetni, s ez alkalomból megtisztelni közeli rokonait, barátait egy kisebb házi mulatságon. Gyerekruhákat, szép pólyát vettek a keresztelőre. A nővére főzött egy fazék töltött káposztát, kölcsönből vett egy láda sört meg üdítőt, ennyi volt a mulatság. Helyben, de a környéken sem talált munkát, messzire meg nem akart menni a bizonytalanba. Jelentkezett közmunkára, de jó, ha minden húsz jelentkezőből egyet alkalmazni tudott az önkormányzat. Amikor rá került a sor, valaki bevádolta, hogy játékgépezik, így aztán hosszú időre elesett e kis munkától is. Ha volt az erdőn munka, el-eljárt, és nyáron gombászott is mellette. Ahogy leánya cseperedett, ismét felment barátaival Pestre. Most meg azt suttogták, felesége csalja őt. Közben megszületett a második gyermeke. A féltékenykedés, a kölcsönös vádaskodás nem akart szűnni. Az asszony a gyermekekkel szüleihez költözött. A férfi egy idő után új kapcsolatot alakított egy harmadik faluban élő leánnyal. Néhány hétre abba a faluba is költözött. Mire hazajöttek, testvérei széthordták az anyja után maradt bútorokat. Öröklés, az örökségen való osztozkodás nem volt, hacsak az adósságon nem osztoztak volna. Használt bútorokat szereztek, egy kinyitható kanapét, egy megviselt és hiányos szekrénysort meg egy füstölgő sparheltet. Most ikreket várnak. Állandó munkára és így kiszámítható tartós jövedelemre semmi kilátása. A szülői házat eszi az idő, elég, ha csak a tetőn egy-két cserép eltörik, elromlik az ajtón a zár, betörik egy ablak, koszlik a festés, bizony az egyre jobban lepusztul, R. R. pedig pénzhez jutva néhány éve még festett, tapétázott is. A villanyszámlát nem tudta fizetni, ezért a házban kikapcsolták a villanyt a felhalmozott tartozások miatt. Jószágot nem tud tartani, mert messzire utazik munka után, s mert a házhoz mindössze száz négyzetméter kert tartozik; amin a jószágnak való terményt megtermelni lehetetlenség volna. Édesanyja még krumplit termesztett a ház körüli, mások által átjárónak is használt földecskén, de évről évre alig valamit ásott csak ki belőle. Ahhoz, hogy legalább zöldségből önellátó legyen, legkevesebb négyszáz négyszögöl földje kéne legyen, vagy ennyit kéne béreljen.

Ezt a történetet „hűvös racionalitással” persze rövidebben és „lényegre törőbben” is elő lehet adni: volt egyszer egy tizenötéves forma fiú, akit anyja beiskolázott, ám a gyereknek nem fűltt a foga a tanuláshoz, otthagyta a szakiskolát. Anyja elzavarta egy másik iskolába, különben elesnek a családi pótléktól. Az inas az iskolát kijárta ugyan, de már a szakvizsga elől elmenekült. Jó lesz neki így is, gondolta. Lusta (mint a cigányok általában), ezért dolgozni sem állt el. Hiába van kertje, azt nem műveli, hagyja, hogy a háza a fejére szakadjon, majd segít az önkormányzat. Persze gyereket csinálni van esze, hisz a gyesből meg a családi pótlékból meg lehet élni egy darabig. A gyerekre kapott pénzt sem a gyerekre költi, elmulatozzák a rokonokkal keresztelő címén, de még uzsorakölcsönt is felvesz, hogy cifrálkodjanak, dicsekedjenek a gyerekkel a templomban. Másnak jó a használt ruha, csak nekik nem? Ennek az embernek (mint a cigányoknak általában) nem elég egy asszony, új után néz, aztán attól is lesz gyerek. Összeállnak, széjjelmennek, csak a gyerekekkel nem törődnek. Lehet, hogy nem is a szociális kártyára kéne utalni az adófizető állampolgárok pénzét, hanem az iskolának vagy a jegyzőnek, költsék ők a pénzt a gyermekekre?

Ebben az interpretációban a tények folyamatosan keveredtek minősítésekkel, általánosnak tételezett megállapításokkal, s melynek előadóját legkevésbé sem érdekli az emberi döntések és cselekedetek természete, egyéni története. Márpedig R. R. konkrét történetének minden mozzanatát (még a „nekünk” nem tetszőeket is) kulturális és pszichológiai, szociálpszichológiai vagy éppen gazdaságilag nagyon is racionális magyarázatokkal láthatjuk el. Kiindulhatunk abból, hogy miért szökik valaki haza a távoli, számára ismeretlen (és talán ellenséges) világból, nem gondolva persze arra, hogy húsz év multán akár világhírű séf lehetne. (De hiszen melyikünknek nincs vagy nem volt ilyen nagybátyja, unokaöccse?) Folytathatjuk azzal, hogy mihez lehet kezdeni száz négyzetméter kerten; mi magunk hány napig ácsorognánk a Moszkva téren munkára várva, vagy éppen elmennénk-e 3200 forintért mínuszokban hómunkásnak? Fontosnak tartanánk-e szegénységünk közepette is, hogy legalább egy szerény ebédet elköltsünk a keresztelőt követő ünnepségen, miként teszik ezt a társadalom felsőbb grádicsain is? Nem folytatom.

Pontosabban azzal folytatom, hogy szociálpszichológiai értelmezésemben a szociális kártya a társadalmi többség számára elsődlegesen arról szól, hogy a jobb helyzetben lévők egyszer csak feladva a szolidaritás elvét, megsokallva a szegények (és kiváltképp a cigányok) támogatását, úgy szabnak feltételeket, mintha valóban szociális érzékenység vezérelné őket (lásd a gyermekek sorsa iránti verbális aggodalmat). A szegények kérdése pusztán „anyagi” kérdésre redukálódik, s elfelejtődik az, hogy itt olyan kulturális különbségek működnek, amelyben a fent állók, a normákat tételezők, az előírók és ellenőrzők uralják a játékszabályokat, amelyek hosszú távon is fenntartják a gazdasági különbségeket. A különbségek fenntartása azonban nem eredményezheti a szegények további lesüllyedését; az intézményi pozícióban (netán hatalomban) lévőknek mégiscsak kötelességük volna, hogy hozzájuttassák a szegényeket annak a kulturális tőkének legalább töredékéhez, amelynek birtoklása a szegénység legbiztosabb ellenszere. És az emberi méltóság érzéséhez. Avval, hogy nem diszkriminál, nem szegregál, vagyis sem társadalmi, sem kulturális térben nem különíti el magától a szegényeket és a cigányokat. És egyedi, mondhatnám nem rendszerszerű, mesés történeteket nem úgy tételezne, hogy lám, aki akar, még a legmélyebb nyomorból is képes a csúcsra jutni. De ne feledjük: a tündérmesék hőse, mondjuk a kis cigány kondás a szerencse, közelebbről a segítők által éri el azt, amire talán még gondolni sem mert. Nem a szociális kártya ez a segítség.

Ezzel legfeljebb saját önző lelkiismeretünket vásárolhatjuk meg.

Forrás: http://www.es.hu/?view=doc;25292