Kedves Barátaink!

Ennek a találkozónak a szervezése során Angélára és rám esett a választás, hogy mondjuk el, miért kezdtünk bele ennek a mozgalomnak a létrehozásába, és hogy határozzuk meg saját pozíciónkat, céljainkat. Erre teszek kísérletet.

Egy nyíregyházi nagyvállalkozó megvásárolta az egyik monoki kastélyt, szállodát alakított ki benne, később megszerezte a polgármesteri széket is. Bevezette a „segélyért munkát” modellt, majd népszavazást kezdeményezett azért, hogy bárki aránytalan eszközökkel is meg védhesse tulajdonát, akár megölve a betolakodót. Ma ő a legtöbbet szereplő polgármester, napi vendége a tévé stúdióknak, alig múlik el hét, hogy ne szerepeljen valamelyik nagy példányszámú újságban. Március 9-én megjelent interjújában úgy fogalmaz, hogy

„Mi fogyunk, a cigányság szaporodik. Ez az ország az én őseim országa, ezt az országot megörököltem a dédapámtól, és az a feladatom, hogy továbbörökítsem az unokámnak, de félek tőle, hogy hasonló népességi mutatók mellett nem tudom megtenni. Borzasztó belegondolni, hogy egy több ezer éves kultúrával és tudással rendelkező nemzet azért fog megszűnni, vagy háttérbe szorulni a saját országában, mert van egy olyan kisebbség, amelyet olyan helyzetbe hozunk, hogy a szaporodásával túltegyen rajtunk. (…)Ki kell végre mondani: ezek az emberek azért vállalnak gyermeket, mert a gyerek a család megélhetésének alapja.(…)Ha a jelenlegi tendenciák maradnak, húsz év múlva a Magyarországon élő magyar és cigány lakosság aránya egyforma lesz, esetleg a romák aránya meg is haladja a magyarokét. És nézzük meg, mi történt Szerbiában, Koszovóval: az albánok egyszerűen kiszorították a szerbeket a saját országukból, ősi földjükről. Az országunk egy második Trianonba szaladhat bele, mert könnyen megeshet, hogy a cigányság lecsatol egy részt az országból, megalakít egy saját önálló államot, amihez majd az unió tapsol, hogy ez a demokrácia csodája, ismét egy új állam született”

A monoki polgármester álláspontját osztják a szerencsi kistérségbeli kollégái, akik tavalyi nyilatkozatukban úgy fogalmaztak, hogy

„Húsz év múlva komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelent majd az ingyenélők egyre magasabb száma és addig kell cselekedni, amíg mi vagyunk többségben.”

Ellenzéki és kormánypárti politikusok éppúgy rokonszenveztek a polgármesterekkel, mint a szakminiszter, valamint a tekintélyes neoliberális honlap egyik vezető publicistája, aki nemrég „a családtámogatási rendszer által ösztönzött nyomor-demográfiai spirálról írt,” és arról, hogy a „premodern szokásjog” továbbélésének bizonyítéka, hogy „a roma közösségek még ma is vajdákat választanak„. Ugyanő az egyik országos napilap antiszemita cikkeiről is elhíresült vezérpublicistájának írásával tökéletesen egybevágó gondolatmenetet fogalmaz meg: ennek lényege, hogy az orosz, kínai vagy szicíliai maffiákról azért lehet nyíltan beszélni, mert az érintett népek kulturális teljesítménye sokkalta jelentősebb, mint maffia-bűnözői teljesítménye, ezzel szemben a cigányok által felmutatható kulturális teljesítmény elenyésző. Utóbbi publicista állandó jelzős szerkezetei: cigánybűnözők, cigány horda, cigány hordatag, cigány falka, cigány állatok, nem emberek, veszedelmes vadállatok, börtönben zabáltatott állatok. A miskolci rendőrkapitány szerint „az a baj, hogy a sok kis aranyos cigánygyerekből gyakran kegyetlen bűnözők lesznek”. A rendőrkapitány védelmében együtt tüntetett az összes parlamenti párt és a jelenleg parlamenten kívüli szélsőjobboldal. Az egyik kormánypárti képviselő szerint vannak olyan jelek, hogy az integrált oktatás nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ellenzéki politikustársa; az egyik korábbi államtitkár örült, hogy a kormánypárti képviselő végre belátta ezt.

Ezek a vélemények, állítások nem szélsőséges honlapokon vagy újságokban jelentek meg, hanem a főáramba tartoznak. Minden bizonnyal át kell gondolnunk a szélsőség értelmezését, és saját pozíciónkat: lehet, hogy kisebbségben leszünk, lehet, hogy mi sodródunk a szélre. Ha így lesz, méltósággal tudomásul kell vennünk. De mi az, amiben ma a társadalom túlnyomó többsége egyetért?

  • Most már elég!
  • Ezekkel nem lehet, ezeket nem lehet!
  • Túl sok pénzt költöttünk már eddig is a romák felzárkóztatására, méghozzá minden mérhető és látható eredmény nélkül. Mélyen megütötte a hírfogyasztókat a hírforgalomba került 120 Mrd forint összegű romákra fordított támogatás. Valljuk be, egy átlagos, az államháztartás részleteiben járatlan ember számára ez irdatlan, beláthatatlanul nagy összeg. Nem tudhatja, hogy tíz évre elosztva ez az összeg már nem is olyan nagy, még kevésbé, hogy egész egyszerűen ez az összeg nem létezik. A néhány éve megszűntetett Cigányügyi Tárcaközi Bizottság évről évre összegezte a tárcák által jelentett összegeket; a minisztériumok pedig fejezeti kiadásaik közül önkényesen megjelölték azokat a tételeket, amelyeknek részben vagy egészében cigányok is kedvezményezettjei lehettek.
  • Cigánybűnözés igenis létezik, elég volt a mellébeszélésből

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi készül itt.

Az elmúlt két évtizedben senki sem volt képes arra, hogy érdemben növelje az alacsony foglalkoztatottságot, különösen az alacsony iskolázottságú rétegek kirívóan alacsony foglalkoztatottságát, még tisztes gazdasági fellendülés időszakában sem. Gazdasági recesszió idején pedig végképpen nem ismeri senki a foglalkoztatás bővítésének módszerét. Senki nem tudja, hogy miként lehet kezelni a kistérségi gettósodás problémáját, hogyan lehetne akárcsak fékezni a folyamatot. A hatályos jogszabályi feltételek mellett senki nem képest javítani a magyarországi közoktatási esélyegyenlőséget. Egyetlen megoldás kínálkozik, a társadalompolitikai problémát etnicizálása, cigányüggyé stilizálása, bár sem a szegénység, sem az alacsony foglalkoztatottság nem cigány-probléma, de még a tartós mélyszegénységben élőknek is legfeljebb csak a fele lehet roma. Az iskolai szegregáció is jórészt csak tünet; annak a tünete, hogy a magyarországi közoktatás a fejlett országok egyik leginkább egyenlőtlen közoktatási rendszerévé vált az elmúlt huszonöt évben. Ha összeolvassuk azokat a szövegeket, amelyek találkoznak a közvélemény túlnyomó többségének egyetértésével, akkor koherens politikai program bontakozik ki a szemünk előtt:

  • A transzferjövedelmek csökkentése, illetve radikális átrendezése; a legszegényebbeket célzó segélyek csökkentése, illetve esetükben büntető jellegű munkateszt alkalmazása, a jóléti függőség és a stratégiai gyerekvállalás veszélyének elkerülésére. Ennek döntő elemeit már ez a kormány beépítette a jogszabályokba az Út a Munkához Program keretében.
  • A zéró tolerancia elvének alkalmazása a büntetőjogban és a büntető igazságszolgáltatásban. Ennek lényege, hogy a legkisebb bűncselekmény, vagy szabálysértés sem maradhat megtorlatlanul; a vagyon elleni bűncselekmények értékelése esetén el kell tekinteni az értékhatártól; háttérbe kell szorítani az arányosság elvét; 12 éves korra kell csökkenteni a büntethetőség határát.
  • Deklarált szakítás az integrációs, szegregáció-ellenes oktatáspolitikával; rendpárti tekintélyelvű oktatáspolitika meghonosítása, hivatkozva mindenekelőtt arra, hogy az integrációs oktatáspolitika eredménytelen, ráadásul ez a legfőbb oka annak, hogy elszabadult az iskolai erőszak. Annak kimondása, hogy a szabad iskolaválasztás, az úgynevezett „white-flight” alapvető szerzett szabadságjog, ugyanakkor az elkülönítés sok esetben a halmozottan hátrányos helyzetű, a sajátos nevelési igényű illetve a roma diákoknak is kedvezőbb. Végül annak az elvnek a nyílt felvállalása, hogy a tehetség-gondozás fontosabb cél, mint a hátrányos helyzetű tanulói csoportok felzárkóztatása.

Ennek a politikai fordulatnak a lényege pedig egyetlen mondatban összefoglalható: a mértékadó többség meg van győződve arról, hogy a romák kirekesztése, vagy éppen csak lehagyása mellett is boldogulhat. A legtöbb ember nem akarja bántani a cigányokat, nem akar nekik rosszat, csak le akarja őket hagyni; ott akarja őket hagyni abban a helyzetben, abban a társadalmi pozícióban, azokban az iskolákban és intézményekben, azokban a leszakadt falvakban és kistérségekben, ahová az elmúlt évtizedekben szorultak. A magyar társadalom úgy gondolja, hogy így is boldogulhat. Ez ellen kell fellépnünk.

Ki kell mondanunk, nagy nagyon nagy baj van!

Az én személyes indokom pedig az, hogy hónapok óta nem tudok mit válaszolni roma diákjaimnak, akik azt kérdezik tőlem, hogy mi lesz itt, mi lesz velük, mi lesz a gyerekeikkel, mi lesz a családjukkal, és vajon csomagoljanak-e. Csak azt tudom nekik mondani, hogy nyugalom, higgadtság, nem szabad pánikba esni, végezzük tovább a dolgunkat - de közben érzem, hogy szavaim hamisan csengenek. Fullasztóan tehetetlennek érzem magam.

Végül fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Méltóságot mindenkinek szlogen Solt Ottiliára is utal. A cikkeit, tanulmányait összegző kétkötetes válogatás, amely halála után jelent meg, ezt a címet viseli; a címadó pedig Havas Gábor.

Köszönöm a figyelmüket!

Zolnay János